Kérdeztétek, hogy milyen volt az első év a pszichoterapeuta képzésen. Akartam már erről amúgy is írni, úgyhogy most megválaszolom ezt a kérdést itt. 
Azért mentem a képzésre, mert úgy éreztem, hogy hiányzik az a stabil elméleti tudás alap, amit orvosként magaménak tudhattam, ami magabiztossá tett. Tudtam mire építeni, tudtam hova nyúlni, ha kérdésem volt. Ez a magabiztosság nem volt meg bennem a pszichoterápiás jellegű konzultációkban, amiket ezidáig tartottam, hiába volt gyakorlati tapasztalatom, akár páciensekkel, akár saját élethelyzeteimben, hiába írtam meg a könyvem, ennél többet akartam. 
Vágytam arra, hogy ne csak a saját tudásomra kelljen támaszkodnom, hanem szervezetten, nálam a témában okosabb emberek tanítsanak. Vágytam arra is, hogy legyenek a kezemben különböző módszerek, így ha akadályba ütköznék egy-egy páciensem terápiájában, akkor tudjam, mihez nyúljak, mi segíthetne, milyen technikákat alkalmazhatnék. 

Az első félév a felzárkóztatásról szólt, a pszichiátriai ismereteink felfrissítése volt a cél. Ezzel együtt elkezdődött egy csoportos önismereti blokk is, ami viszont idáig nagy élmény volt.  A második félév már sokkal inkább gyakorlati volt, és nem várt meglepetésként rögtön meg is kaptam a módszert, amiért mentem. Carl Rogers személyközpontú megközelítésével teljes szívvel azonosulni tudtam, minden más ezután már csak ráadás. 
Intenzív hónapok következtek számomra egészen az év végi vizsgáig: ezzel a módszerrel vittünk pácienseket, tanultunk, eseteket beszéltünk meg. Olvastam közben Rogers könyveit és teljesen bele is merültem a terápiás hozzáállásába. 
Talán az egész ESG körüli cirkusz azért sem viselt meg igazán, mert már annyira máshol voltam fejben.

A terápiák elején bőven volt bennem feszültség, mint egy új munkánál, hogy hogyan fogom kezelni a helyzetet, jó leszek-e, hasznos leszek-e a másiknak. Ilyesmi feszültség akkor volt bennem, mikor 11 évvel ezelőtt ESG-vel kezdtem dolgozni.
Ez a feszültség motiváló, inkább jó érzés mint rossz. Amikor nem akarsz elmenekülni a helyzetből, nem akarod kikerülni. Sőt, ha elmaradna a helyzet, csalódott lennél, mert tudod, hogy meg fogod oldani, menni fog, jó is leszel, csak tartasz az újszerűségétől.

Esg-vel ezt huszonévesen éltem át, akkor viszont ennek a feszültségnek több összetevője is volt. Nem csak arról szólt, hogyan oldom meg a helyzetet, jó leszek-e. Volt ebben bizonyíthatnék is, hogy nem is vagyok olyan fiatal - mint mondják - ehhez a magán úthoz. Volt kalandvágy is benne, amolyan hódíthatnék, hogy íme egy terület, ami igazán nincs is, senkiföldje, így bizonytalan, hogy ez érdekli-e az embereket, és tudok-e itt akkor hatékony orvos lenni.

Az foglalkoztat, hogy tudok-e valóban segíteni. Képes vagyok-e megfelelően befogadni, hogy a másik rám bízza a fájdalmait, a félelmeit, a szégyeneit. Megbízhat-e bennem, hogy velem majd sikerül végre és jobban lesz. Rá tudok-e érezni a lelkére a különböző pillanatokban, azokra a mélyebb érzelmeire, amik az általa elmondottak mögött rejlenek. Meg tudom-e ezt jól mutatni neki, úgy, hogy érezze, értem és elfogadom őt, és vele vagyok.

Ez a feszültség nem zavaró, inkább talán érzékenyít arra, hogy minden nap tudatában legyek, milyen sebezhetőek vagyunk és mennyire vágyunk arra, hogy megértsenek és elfogadjanak.

Azt hiszem, sokkal büszkébb vagyok arra, hogy ezt csinálom, mint korábban bármikor arra, hogy orvos vagyok. Pedig azt is én választottam, és nagyon vágytam rá gyerekkorom óta.  Mégis, most először érzem azt a munkámban, hogy önmagam vagyok.