Amikor egy komoly nehézséggel állunk szemben, szeretnénk kijutni a helyzetből, szeretnénk már magunk mögött tudni az egészet, túl lenni rajta. Magunknak és a másiknak is azt tanácsoljuk ilyenkor, hogy "tartson ki, jobb lesz, vége lesz, túl lesz rajta". Azt nem mondjuk, hogy "szegénykém, mennyire fájhat ez most neked, de hát ez van, éld meg minden pillanatát". Furcsán hangzana, de a lényege mégsem hülyeség. 

Túl lenni a nehézségen, vagy (nem nehézségnek) megélni?

Jobbnak tűnhet, sőt erőt adhat az, ha átnézünk a jelen akadály felett, és távolabbra tekintünk, oda, ahol ez a nehézség már nincs jelen, vagy már nem ilyen erejű. Amikor már hátunk mögött hagytuk, és már túl vagyunk rajta. Úgy is mondhatnám, hogy ilyenkor a a távolabbi célt nézzük inkább az odáig vezető út helyett. Ez a fókusz sok esetben látszólag jól működik, maximum az út során tapasztalt rossz érzéseket igyekszünk elnyomni, de átsegít a nehézségen. Viszont olyan esetekben jön ki, hogy talán nem ez az ideális megoldás, ahol pont az érzések kezelésével van gond.

Például egy tömegközlekedési fóbiában szenvedő hiába próbál arra fókuszálni, hogy milyen jó lesz majd, ha hazaér, az odáig vezető út számára annyira borzalmas lehet, hogy úgy dönt, nem teszi ki magát többet ennek az élménynek. Hiába lett túl valahogy az úton, az élmény olyan rossz, hogy többet nem ül járműre. Ezzel pedig bebetonozza magát a problémába.

Valójában egy adott helyzet nehézségét úgy lehet feldolgozni, ha az ember átadja magát a helyzetnek. Ha a fókuszt a jelenre irányítja, legyen az bármilyen ijesztő vagy fájdalmas is. Arra figyelsz, amit éppen megélsz, ami történik benned, veled, körülötted. Amit érzel, gondolsz és csinálsz. 
A pánik, szorongás, fóbia kezelések alapja is az, hogy menekülés helyett fokozatosan megtanul a szenvedő egyén jelen lenni az ijesztő helyzetben. Hogy aztán az ijesztő helyzet lassan elveszítse a rémisztő mivoltát. 

Menekülés a jelenbe

A jelenben könnyű lenni, ha az nagyon jó, ha pl. egy számodra lebilincselő könyvet olvasol. Olyankor fel sem merül, hogy de jó lenne már túl lenni rajta, a végére érni, hanem magával ragad, és a jelenben tart, olyannyira, hogy elveszíted az időérzékedet is. 
Sokszor a nehézségek is segíthetnek ebben. Amikor annyira nagy feladattal találod szembe magad, hogy nem tudsz mást tenni, le kell bontsad kisebb egységekre, kisebb lépésekre, hogy egyáltalán hozzá tudj valahogyan kezdeni. Ilyankor annyira távolinak tűnhet az, hogy egyszer túl leszel rajta, annyira elképzelehtetetlen és rémisztő, hogy előre gondolkozás helyett épp csak a következő lépésre akarsz fókuszálni. Úgy is mondhatom, hogy ilyenkor a jelenlétbe menekülsz.

Két évvel ezelőtt ősszel apánál rákot diagnosztizáltak. Kiírtak neki 28 alkalom sugárkezelést + kemót, és majd csak későbbre tervezték a műtétet. A műtét lett a cél, ahova el kell jutni, a hosszú kezelési út lett az út. Bizarr cél, egy egyáltalán nem motiváló úttal. Furcsa módon mégsem volt olyan borzalmas. Az egész rák diagnózis nyomasztó fellege alól az volt a menekülés, hogy a napi kezelésre figyeltünk. Minden este mentünk, ültünk, vártuk a sorát. Beszélgettünk egymással, beszélgettünk a többi daganatos kezelésre járó beteggel. A rémisztő onkológiai intézet alagsorában nyugodt légkör volt. Senki sem rohant, senki sem türelmetlenkedett, mindenki kedves és együttérző volt a másikkal. Senkinek sem a torka fájt és nem dühöngött, hogy várnia kell fél órát.

Nehéz és szép tapasztalat volt egyszerre, az intenzív jelenlét élménye sokat adott.
Azóta próbálok figyelni rá, hogy minél többször megéljem ezt, amikor csak tudatosul bennem, hogy máshol járok fejben.
Jó lenne, ha nem csak a nagyon nehéz vagy épp nagyon jó pillanatokban lennénk igazán jelen, hanem a látszólag lényegtelenebb helyzetekben is. Ha nem kéne eljutni újra és újra odáig, hogy akkor szembesülünk azzal, milyen törékeny az életünk, és mennyire sokat adhat egy-egy pillanat, ha épp a küszöbén állunk, hogy elveszítsünk valami fontosat.